2012. május 16., szerda

Részletek


 Második részlet:

És folyton sírok… Most azt a kis szőkét siratom, akit tegnap felszedtem a McDonald’s-ban. (Szőkét? Igen, igen és fiú létére még a haja is rövid volt.) Fél egy, a helyszínt már mondtam, és csak ültem, ültem előtte, míg ő öntudatlan állapotban nyomta magába a hamburgert, néha jobbra-balra kidőlve, majd a sültkrumplit, rengeteg kecsappal, ami úgy folyott a földre, mint a vér. És én csak néztem, néztem, semmit sem vettem/ettem, csak ültem vele szembe. Előtte egy karton cigi, félig felbontva, és én csak rezzenéstelenül figyeltem, ahogy a holtkoszos kezével, öntudatlanul és állatiasan zabál. Védőangyalkásat játszottam! A védőangyalka, ki kedvesen figyeli „delikvensét” és próbál pozitív energiákat sugározni, „jó útra téríteni” egy kis tizennyolc éves eltévelyedett, alkoholista lelket. Az angyalka valami miatt nagyon „önzetlen”, mert még sosem volt olyan fiúval dolga, aki ennyire tetszett volna neki. Hihetetlenül olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. És működni kezdett benne a „megmentő-effektus”. (Megmentő-effektus: Mikor egy nő belátja, hogy a férfi egyedül nem tud úrrá lenni az „alkohol és dohány”, és egyéb káros szenvedélyein, ezért szüksége van még is!) Együtt mentek haza, de otthon a kis angyalarcú-alkoholistánk túl hamar elaludt… az „angyalka” bánatára. Másnap meg az „angyalka” lépett le… szokásához híven.



Harmadik részlet:

Amikor elmenekültem a „finn szatírtól”, mert az belenyúlt a bugyimba, miután kávét rendelt nekem, az idegbeteg, kínai bárosnő meg rikácsolni kezdett, majd két biztonsági-őr odajött hozzám, a „Következő szoba” című bárban, hogy menjek velük ki, (szobára!), és persze finnül magyarázták mindezt, fogalmam se volt, hogy mit mondanak, de agresszíven beszéltek, és nagy erővel húzogatni kezdték a ruhámat, nyilván a nő volt aki beárult, szörnyen irigy nőszemély, ki van írva az arcára, hogy boldogtalan, Kuntsi meg persze csak „békésen” ücsörgött, és eszébe sem jutott, hogy segítsen nekem, esetleg beszéljen az őrökkel, hogy mi a „szart” akarnak, akkor azt hittem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, valójában Kuntsit is csak a megfigyelésemre találták ki, és hetek óta figyelnek, amióta azt mondta nekem az a bizonyos nyomozónő, hogy én mindig hazudok, bizonyára mindjárt itt lesznek a rendőrök, és végre a „finn szatír” személyével bizonyítani tudják, hogy súlyosan veszélyes szexturista vagyok, ráadásul két tanú is van erre, a bárosnő, meg egy furcsa, szótlan, turbános alak, aki amúgy elég értelmesnek látszik, de a szemében van valami borzongató, és ezzel szemével, „barátilag” jelezte nekem, mielőtt bejöttek az őrök, hogy „mindent lát és tud”, és úgy elrohantam onnan, hogy hátra se mertem nézni, a félelem egész testemben zakatolt, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni, tényleg semmi rosszat, csak éppen hihetetlenül unatkozom ebben a memória- és agymentes társadalomban, akinek mindig a „normálist” kell megjátszanom, pedig itt majdnem mindenki őrült. Szaladtam, egy villamos után is, és felszállás után eszembe jutott, hogy talán még a telefonomat is tudják, és azáltal figyelik, merre megyek, járok, de utoljára még felhívtam Kuntsit, hogy mi történt, mit akarnak az őrök tőlem, de ő nem volt képes válaszolni értelmesen, szokása szerint értetlenkedett, igaz zokogtam, és csak azt a kérdést ismételgette nyugodt hangnemben, hogy „én” hol vagyok? Hát ez igazi összeesküvés! És kipakoltam a táskámból a legfontosabb dolgokat, át egy másik kisebb táskába, majd egy sziklára felmászva, eldugtam minden egyebet a sötétben, valami bokor alá, mögé. Mellé, a telefonommal együtt, és csak próbáltam megjegyezni, hogy hol is maradt. Remélhetőleg megtalálom, ha kell, és csak az kell… ami nem… eltűnik… mert ami eltűnik, annak el is kell tűnnie… nekem is el kell tűnnöm?! El kell tűnnöm… A villamos a központba vitt, húzott, és hangosabb volt a zaj, ahogy egyre lüktetőbb bennem a sírás. Az város ünnepelt, még mindig, és elöntött a forróság, hogy mindezt szeretni tudtam.
Miért sírsz ezen a napon amikor minden finn boldog? Csak nem, nem örülsz a finnek győzelmének? – Az egyelten lány voltam, aki sírt azon az éjszakán. Tudtam, hogy valaminek vége van, hogy mától megszűnik számomra Helsinki, Helsinkinek lenni, hogy mától vakon járok a városba, film ez csak, nem a valóság, a beöltözött kék-fehér, ujjongó statiszták előtt egy lány ül, egyedül villamoson és zokog. (Minő olcsó, hollywoodi látványtrükk…)
Én szeretem! Szeretem ezt a fesztivált!- nyögtem ki végül, fuldokló ordítással. - Csak…
Csak? Akkor nem szabad sírni!
Még jobban zokogtam. A negyvenes úriember kegyetlen volt, mint mindenki más.
Jó, értem, értem, szerelem? Vagy valami más. – És átölelt.

Negyedik részlet:

Vissza a Paradicsomba! Azt tudom, hogy körülbelül fél hatkor Varsó egyik külső központjában tartózkodtam egy patakparton. Nagyon boldogtalan voltam. Csak odáig ment a villamos, újból csak „vágy-villamos” volt, mert hát miért nem ment tovább legalább a Moszkváig, vagy hogy időszerű legyek, a Széll Kálmán térig. (Néztem is egy nagyot, hogy távollétem alatt, hogy átnevezték a huncutok, eltűnt egy egész Moszkva a városból!) Hazamenni, elindulni már elindulhattam volna síneken, volt rá száz euróm, de összesen csak százhatvan. Úgy pénzt kiadni a kezemből, hogy ráadásul még ott van a finn rendőrség kilencvenhat eurós bírsága is, amit ebből a pénzből kéne állnom, és kiszolgáltatott legyek miatta, mert ugye ez az össz-összpénzem, és nem leszek megalkuvó, hogy másoktól kérjek kölcsön! Szóval úgy gondoltam még egy kicsit gondolkozom a pontos költségvetésen, és addig is irányítottan elindulok szigorúan dél felé, hátha kisebb lesz a távolság Varsó és Budapest között, vagy véletlenül sikerül teleportálni az útközben. Hülye vagyok! Megsúgom, megint az angyalokra várok. Isten léte már így is-úgyis nyilvánvaló a számomra, és Ő ugye nem hagyhat el. Vagyis elhagyhat látszólag, pillanatokra, de megoldom azt is, néha némi kis patakparti letargiával is egybekötve, de én igazi politikus vagyok és pénzügyminiszter! Pénzt ugyan nem tudok termelni, de zsebrerakni és elosztani, azt igen. Költő vagyok!
És most lopjuk el Adytól megint azt a néhány sort: Az álmom: az Isten Batyum: a legsúlyosabb nincsen, Utam: a Nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni menni, Az álmom: az Isten. A távolsági busszal elmenni a legdélibb pontra. Falu, templom, mező és mézédes illatot árasztó, virágzó akácok. Vasárnapi esti hatórai mise. Idegen családi szeretet. Erősen dereng, hogy láttam én ezt már valahol. Otthon. Becsapottan jól érzem magam, és nem érzem a külföld-szagot, itt tagadhatatlanul magyar nyár hangulat van, csak egy elfejthetetlen utolsó ezer kilométer gondolata tart még rabságban.
Eltévedtem, elvesztem. A természet zöld és anyáskodó, most kezd élni igazán. Ilyenkor már nagyon vártam otthon az iskola végét, és mint gyermekkoromban, most is csak akácvirágokkal táplálkozom. Olyan közel vannak a növények, mintha beszélnének nekem, velem jönnek a menetbe, és szivárványszínek szikráznak.
Ne aggódj! Ne aggódj!” – súgják a fák a lépteimnek. Úton-útfélen Szűzanya szobrok, és mindenvirág ízű levegő. Imádkoznunk kell. Immár nem vagyok egy lényeg. A lelkek összessége felnyitotta többlelkű tudatomat, és kértem Máriát, hogy segítsen hazamenni. El kellett vetnem ezt az agyszüleményt. A természet energiái feledtették is velem, úgy egyben voltam velük, mégis gyorsan pörögtek a gondolataim, akár csak a lépteim. Katonás tempót diktáltak. Valami furcsa háború közeledett észak felől, és a légnyomása izzasztóan hatott rám, baljósan menedékkeresésre szólítva fel. Gyönyörű volt a lemenő nap sikító fénye. Azt hittem hamarabb megérkezik az eső, de ehelyett csak én lettem egyre nedvesebb, és vizenyőssé vált a föld is. Két óra gyaloglás után is csak elszórt kertes házakat találtam, nem volt több falu, csak egy távolsági busz megállói adtak valamiféle támpontot nekem, aminek a végállomása valamiféle nagyobb helységet sejtetett. Figyeltem az autós táblákon is ezt a falunevet, de a kilométerszámok nem pörögtek olyan gyorsan, sőt mintha még nőttek is volna időközben. Lassan az út iránya sem volt teljesen világos előttem, akár csak az ég.
Az eső hirtelen jött, pedig már készültem rá egy ideje, és fedezékbe kellett vonulnom a bombázás elől, miközben egy földúton haladtam, amit egyik oldaltól egy erdősáv, a másikról, meg egy térdig érő gazzal benőtt rét határolt. A gázt már csak éreztem, mint láttam, és a legközelebbi emberi építmény focipálya elhagyatott szertár-házikója volt. Az ajtaja nyitva, rétegelt lemezek és sörös üvegek szétdobálva a kissé sáros, vagy talán földes padlón. Csak a telefonom lámpájával tudtam némi világot teremteni. Beköltöztem. Az egyik lemez tűnt csak némileg tiszta felületnek, és próbáltam magamnak ágyikót csinálni belőle, kipakoltam minden ruhámat, hogy puha és meleg legyen. Hogy még otthonosabb legyen a hangulat! Elővettem a laptopomat is, és míg az internet hosszasan töltötte be a Google-térképet, hogy kiderítsem végre, merre is kavarodtam, még meg is vacsoráztam közben, elővéve egyetlen kajámat, a két almát! Rózsaszínű volt az ég alja az ablakomból kinézve, majd elhelyezkedtem hosszas fészkelődések után ágyikómban. Kómásan aludtam a félelmetes zivatar kopogása mellett. Egy óra, és hirtelen fájdalomra riadtam, a félelmetes esőből félelmetes gondolatok, és démonok váltak ki. Halált érzek. Meg fogok halni! Olyan közel voltam hozzá, mint soha azelőtt. Lázas vagyok? Az idő, mint egy üres kis bádogdoboz kong, és nem mozdul. Fáj a fejem. Hányingerem van, és csak fél tizenkettőt mutat az óra. Bárcsak nappal ébredtem volna fel és fényben! Ha most nem mozdulok meg, itt pusztulok el. A dolog pedig nem nagyon megy, de fel kell ülnöm, mert ez a szoba olyan, mint a sír. Összeszedem magam, hogy ne hagyjam itt a testemet, a belőlem kihulló darabokat, a szőke kislány elvesztette a bal kezét, vagy az talán sosem volt neki. Összeszedem magam, nem hagyok itt semmit, a halott sejteket magamban cipelem tovább, ne legyen emléke a kriptának rólam! Csak addig haldoklom, míg ki nem lépek belőle. Néhány perc múlva elfelejtem az érzést. A szobában még hidegrázások közepette, vértelen kezemmel pakoltam össze a táskámat, közben görcsösen szorítva az egyetlen fényt adó telefonocskámat. Átestem megint valamin. Néhány perc. Kibotorkáltam a gazból. Néhány perc és úgy látszik, megtaláltam a keresett települést is. Itt fény van! Közvilágítás. És boldoggá tett, hogy embereket láthatok, egy helyen még egy bácsi is füttyentgetett utánam, amin nevettem, és nem voltam már fáradt, nem is féltem, reménykedtem, hogy néhány óra múlva még az ég is fényes lesz. Milyen jó, hogy félórája még meg akartam halni, ennek emléke felszabadított, és senki sem állíthatott meg, ha nem akartam. Nem veszek el, és el sem tévedek.