Első részlet

Fábián Franciska - Mi történt Ióval?

Amit író elkövethet, azt elkövettem. Pont.

Egészen pontosan igyekeztem elkövetni. Mondjuk, pont.

Idiotizmus, nem csináltam semmit egy hónapon keresztül. Vessző, pont, pont, pont.

A semmittevés, amit már majdnem két hete, (csillag: eredeti, vágatlan első bejegyzés, nyilván még a további következmények tudta nélkül, hogy például nem két hetet, hanem egy hónapot voltam „ott”. Dátum, helyszín: 2011. május 6., Helsinki, Kamppi, tizennegyedik nap.) csak „adventuress” címszó alatt végzek, kezd kínossá válni (gyengébbek kedvéért: kalandornő). Hogy miért indultam el, azt sokan kérdezték, és hogy miért pont Helsinki… na azt meg főleg. (Ó, és még hányan kérdezték ezután!) De hogy, tényleg miért? (Kihúzva két mondat. Valami olyasmi, hogy ezt Isten sugallta nekem.)

„Ha nem dolgozol, ne is egyél!” Nehéz „feldolgoznom”, hogy csak „enni” tudok Helsinkiben. (És íráskényszerem van, meg egyéb kényszereim.) Azért néha vettem kaját, de igazából semmi szükségem rá, mert megsúgom, rengeteg kaja van a városban! Annyit lehet zabálni a maradékokból, amennyi beléd fér, nekem még sok is. Kémnőcskeként csenek csokigolyókat a földről. „Nehéz dolog.” Sokat vagyok egyedül, eleinte még féltem is. Időnként erős, pszichés szívdobogás tört rám. És még most is félnék, ha már nem számítana Semmi. Új nap, új terv! Pénzt nem szabad már költenem, és még szereznem is kéne valahogy. Mostantól írni fogok! Annyi minden „felhalmozódott” bennem. Írni, írni és újra írni, naplót, nem csak magamnak, (tinilányosan) hanem mindenkinek! Úgy megszoktam ezt a várost, hogy elvesztettem a gátlásaimat. (Voltak?) Végre szabad vagyok, mint egy partra vetett hal, mert fuldoklom az életemért, de tudom hogy, mindig lesz ki visszadob a tengerbe, és ez az élet, ha meg otthagynak, hát kibírom a dagályig. Szeretek, szeretek és szeretek élni! És folyton bőgök… (Az én kis naiv szívem, sír, mert még csak a második oldalon tart a füzetében.)

És folyton sírok… Most azt a kis szőkét siratom, akit tegnap felszedtem a McDonald’s-ban. (Szőkét? Igen, igen és fiú létére még a haja is rövid volt.) Fél egy, a helyszínt már mondtam, és csak ültem, ültem előtte, míg ő öntudatlan állapotban nyomta magába a hamburgert, néha jobbra-balra kidőlve, majd a sültkrumplit, rengeteg kecsappal, ami úgy folyott a földre, mint a vér. És én csak néztem, néztem, semmit sem vettem/ettem, csak ültem vele szembe. Előtte egy karton cigi, félig felbontva, és én csak rezzenéstelenül figyeltem, ahogy a holtkoszos kezével, öntudatlanul és állatiasan zabál. Védőangyalkásat játszottam! A védőangyalka, ki kedvesen figyeli „delikvensét” és próbál pozitív energiákat sugározni, „jó útra téríteni” egy kis tizennyolc éves eltévelyedett, alkoholista lelket. Az angyalka valami miatt nagyon „önzetlen”, mert még sosem volt olyan fiúval dolga, aki ennyire tetszett volna neki. Hihetetlenül olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. És működni kezdett benne a „megmentő-effektus”. (Megmentő-effektus: Mikor egy nő belátja, hogy a férfi egyedül nem tud úrrá lenni az „alkohol és dohány”, és egyéb káros szenvedélyein, ezért szüksége van még rá is!) Együtt mentek haza, de otthon a kis angyalarcú-alkoholistánk túl hamar elaludt… az „angyalka” bánatára. Másnap meg az „angyalka” lépett le… szokásához híven.

És most meg miért nem veszi fel Arto Teppo a telefont? Hmm… lehet, hogy észrevette, hogy a földre hányt apróiból hiányzik három euró? Á dehogy, a pénz is csak kecsap neki! Gáz, de valahogy vissza kellett jönnöm Vantaa-ból Helsinkibe. Vagy észre sem vett? Mégis „csak” angyalka voltam…

Az életről komoly meggyőződése volt: „Cigi, pia és taka-taka-taka!” Ifjonti ártatlanság, a speed ilyenkor még kimarad…