Varsó

„Ha nem is a magány miatt, de ott, abban a percben szív-dobogva léptem Varsó kietlen nagy tereiben. Fel-fel nyüzsgött az élet időnként, de én még mindig a szenvedély visszafolyásával, visszaesésével néztem szembe. Elfog a félelem, szorongatja a szívem, hogy kevés lesz hozzá az erőm! Hallom magamban súgva, vagy nem, ez csak egy kósza, éhes pillanat lehet, és nem baj, hogy eltévedtél, mert pont Varsó békéjére van szükséged. Hát igen! Nehéz elképzelni egy várost ami ilyen boldog tud lenni a romok és kommunista falanszterek között. Pedig Varsó létezik! Édes ünnepi hangulatban gyereket sétáltatnak a felhőkarcolók mellett, amik amúgy mind zárva vannak, ahogy az összes többi egyéb üzlet is. Széles utcák és kietlen parkok. Vécé persze nincs sehol, még a vasútállomási is be van zárva, az ünnep miatt, rendes lengyel Húsvétkor nem pisil! Úgy látszik csak nekem okoz problémát, hogy az utcára kell pisilnem. Messziről látnak az emberek! De nem én voltam ezzel a legelső, és nem csak pisilnek! Minden van mi kijön. Szép ez a város! A felhőkarcolóknak „Diznilend” sziluettje van a hídról nézve. Aki meg kicsit ideges lenne, idegnyugtatásképp motorral megnyomja a gázpedált, mert ezt veszélytelenül lehet itt csinálni, a borzasztó széles utak miatt. Béke, béke, béke! Világbéke némi borzongással, amiben még mindig ott derengett a háború, mikor átsétáltam azon a bizonyos „övezeten”… És boldogok. Ez már kezd sok lenni… béke fertőzést kapok itt!”

Detail 1 In English / translation by Amanda Solymosi

What happened to Io?

I will do what an author can do.  Full stop. 

I started to do exactly this.  Let’s say.  Full stop.

Idiotically I did nothing for a whole month.  Comma, full stop, full stop, full stop.

The timeless age which has already been almost two weeks (asterisk: unedited original first note, which obviously the subsequents could have done without, for example I wasn’t ‘there’ for two weeks, but for a month.  Date and places:  May the 6th 2011, Helsinki, Kampii, the 14th day).

Only under the heading of ‘adventures’ but becoming slow torture (don’t feel like doing this: adventures).  Why I’d set off, as many people have asked me, and why Helsinki exactly...no, mainly that.  (Oh, how many people asked me this later on!)  However, but really why?   (Three words come to mind.  Something like God guided me).

“If you’re not prepared to work then don’t eat.”  I know it’s difficult for me ‘to work’ so that I can ‘eat’ in Helsinki.  (And my impulsion to write, plus my other impulses).Therefore I sometimes bought food, though in fact I didn’t need to because, let me whisper something to you, there is a  lot of food in the City.  You can stuff yourself from the leftovers, as much as fits in your stomach, more in fact.  I can spy a piece of chocolate on the pavement.  “A difficult thing”.

I’m alone a lot, at first I was afraid.  From time to time psychological palpitations overcame me.  I am still afraid if I have nothing to depend on.  New day, new places.  I can’t allow myself to spend any money and I must earn some if possible.  From now on I am going to write.  Such a lot of thoughts ‘bubbled up’ in me.  Write, write and write again, not just for myself (like a teenager), but for everyone!  By now I had got so used to the City that I’d lost my inhibitions (had I any?)  Finally I’m free like a fish out of water, gasping for my life, but I know it will always be this way, whoever throws me back into the sea will become my life until they leave me there;  I will bear the flow of the tide.  I love, I love and I love life!  And I cry continuously.....(my naive little heart, cry, because we are only onto the second page of the book).

So I continue to cry...Now I’m crying for the little blond who I picked up yesterday in a fast food restaurant.  (Blond, yes, yes and a male being because he has short hair).  1230, I already mentioned the place, I was just sitting, sitting in front of him while he consumed a hamburger in his own inimitable fashion, sometimes a little bit fell out to the left or right or the chips, smothered in ketchup, spilled out onto the floor, like blood.  I just gazed and gazed, I didn’t buy/eat I just sat opposite him.  In front of him was half a packet of cigs, I shivered as I watched him stuffing his face like an animal with his filthy hands.  I was playing the administering angel.  The administering angel who looks upon the ‘delinquent’ in a kindly manner, trying to influence him with positive energy so that he will get onto the ‘right path’., the 18 years old alcoholic, lost soul.

For some reason the angel was extremely ‘unselfish’ because she’d never had anything to do with this kind of boy, who she liked very much, before.  It was unbelievable, as if it was meant to be.  And the ‘saviour’ effect began to work within her: (The ‘saviour’ effect:  when a woman sees that a man can’t get off the ‘cigs and alcohol’ and other drugs alone and that’s why she needs him!)  They went home together, but there our little angel-faced alcoholic fell asleep too soon much to the distress of his ‘angel’.  The next day the ‘angel’ true to form......stepped down.

So why isn’t Arto Teppo answering this phone?  Hmmm....perhaps he’s noticed that there is 3 euros missing from the change he dropped on the floor.  No, the money is nothing to him!  It’s a pity but for some reason I had to get back to Helsinki from Vantaa.  Perhaps he didn’t notice that either?  No matter, I was ‘only’ an angel...

His life consisted of serious virtues ‘cigs, booze and taka-taka-taka’.   Due to youthful innocence ‘speed’ had not featured, so far.....

Részlet a könyvből - IV.

2011. május 10. kedd

Új nap, új terv, ezek után a bepánikolás, „bepánikolás 2.0 verzió” napja volt. (A 1.0-s a „Turkui-görcs” volt.) Továbbra is szétcsúszás, csak most kilátástalanabbul. (Nem tudom igazából, mikor volt több kilátásom, de még jó, hogy ennyi illúzióm van, és legalább én jól érzem magam.) Elegem van a segélykiáltásokból, mégis segélykiáltozom. Igaz, általában ilyenkor van, hogy senki sem elérhető. Kairo továbbra sem, a tengerészem meg nem ér rá, a „madárkám” elmentette a számomat, csak én felejtettem elmenteni az övét, és persze nem hív fel. Elmegyek a Magyar-Finn Kulturális Központba, de ott is csak könnyes szemmel olvasgathatom a magyar lapokat, és természetesen nem túl meglepő az se, hogy ekkor ébred fel bennem először a: súlyos honvágy érzete. A misszionáriusok! A misszionárius épp a kulturális központ szomszédságában vannak. Micsoda összefüggés. És épp „szeánszuk” is van kedd esténként, hát elmegyek… örülnek nekem. De semmi. Semmi. Egy újabb nővel megismerkedek, van valami szálláshelye a missziónak, csak épp nincs most hely, és amúgy is, se alkoholista, se drogos nem vagyok, bár a nőben erős a gyanú, hogy esetleg mégis! Hát jó. Ez sem kell annyira. Ezeket inkább csak pánikoltatom, eredményt nem nagyon lehet kicsikarni belőlük, és amúgy is minek, én sem tudok nekik semmit sem nyújtani… a barátságon kívül, ami meg így is meg lehet.

Gyors „görcs-kioldás”: leszarom az embereket! A szenvedélyemmel, a naplóírással, pontosabban az egyetlen, most adódó szenvedélyemmel foglalkozom. (Vagyis a „nem foglakozással” foglalkozom. Hogy szenvedélyes-e? Ez erősen kétséges felvetés.) Az csak én problémám, hogy idióta vagyok. Más nem tehet róla. Séta, séta és séta, és rám köszön egy srác, egy bár előtt. Vasárnap találkoztam vele, a „tengerész” ismerőse. (Annyira „tengerész”, mint amennyire „hal”.) Á, szóval ide be tudok ülni, van helyem, és nem néznek ki! (Kisebbségi komplexus őskérdése. Láthatóan teljesen magam alatt voltam: sikerült a Loose nevű bárba betérnem.) Írok, és nem érzem egyedül magam, barátkozni is tudok, ha elunom ezt a… szenvedélyt, jó, jó, ez nem lesz rossz. (Nem értem miért becsülöm le ennyire magam, legalább öt oldalt skribáltam, fél sör mellett!) Fél tizenkettőre lett teljesen elegem a nyugiból. (Azt hiszem a legsikeresebb író-este volt Helsinkiben.) Azért „érdekes” volt, most nagyon mondén hangvétel következik, ahogy társalogtam egy pilótával, és nem kellett túlságosan erőlködnöm azon, hogy elfogadjon, és már éreztem benne a befogadási szándékot is, de nem akartam élni a lehetőséggel. (Kivételesen!) Különlegesnek tartotta az utazásomat, és a bátorságomat, (igaz, egy pilótának ez egy fontos dolog), és ezzel ő volt az első, az úgymond „reális finnek” közül, aki nem botránkozott meg a „kalandorságomon”, sőt támogatott, mint művészt!

- „Mint mondén, kalandor, modell, „szexturista” művésznőt…” – tette hozzá a humorom, magamban, igazán meghatott az elismerés. Szóval még botrány sem okoztam! (vigyor) Nincs mese, lépni kell! A megoldás az a diszkó volt, ahol két napja a „madárral” voltam. Parti, parti, elegem van a nyugiból, elegem van a nyugiból! Meleg van, zene van, ember van, (ó!) és még pénzt is lehet keresni… a földön, ahh, micsoda nagy szabású igényim vannak! Na meg „eltévedt-keresztyén” családapákat is lehet találni. (A keresztyént csak gondolom.) Persze először nem tudtam, hogy családapa, és hogy keresztyén, csak hogy, …egy köpcös, harmincas pasas, aki „nyilván milyen” szándékkal akar velem „barátkozni”. Szavai szövevényesek voltak, kérdései érthetetlenek számomra, és indokolatlanok. Na jó, az én kérdéseimet meg ő nem értette, (ezen ugyan sosem csodálkozom), szóval vicces volt a társalgás, de egyben a gyors lerázás iskolapéldája… lehetett volna. Ha hiszek a szerencsében, de szerencsére nem, ezért van, hogy kiüresít, ha kihasználatlanul hagyok magam után valamit a világomban, a mesevilágban. (Az én mesevilágomban.) Mesevilág ez az egész élet! Az elvarratlan szálak meg csak kiléptetnek a meséből. (lebiggyedő ajak) Átléptetnek a komor realitásokba.

Megvehető:

A könyv megvásárolható átutalással, erre a bankszámlaszámra: 10403181-72565450-55491004 küldj 2300Ft/db (postaköltséggel együtt)
Közleménybe írni: Név, cím és hogy dedikálással vagy anélkül.
Ahogy meg érkezik az összeg, postázom a megadott címre.

Személyes találkozással: 2000ft/db


30/2184306 
mitortentioval @ gmail.com

Plakát és újabb részlet

Könyvbemutatók:

Július 4-e szerda 7 óra Eleven Kert

Július 6-a péntek 7 óra Fogasház

 

*

Nyílik egy újabb éjszaka,

s nem érem meg a „sötétség” idejét,

csak látom, mert velem ül

a villamoson és belül

valamit nagyon magyaráz

nekem ott szemben,

már rövidek az éjszakák,

és napfényes nyolc óra van

bennem

nincs szánalom, csak kifacsart citromnak érzem magam.

A facsarásoknak látványa fáj.

(...)

Hupp! Megvolt a hely a hajón. És néhány szék azért van a „fapados” járatokon is, igaz harcolni kell értük, mert ha nem, hát én is ülhettem volna a földön, mint az észt vendégmunkások is. (Vagy mint a „finn-proli” alkesz diákok, kiknek épp nincs jobb dolguk (iskolaidőben), csak hogy csapatosan sör-beszerző „kaland-túrára” induljanak Tallinnba. Külön tanrendeket találnak ki Finnországban az ilyen gyerekeknek, hogy be tudjanak szegénykék illeszkedni. És ne hulljanak teljesen szét. Legtöbbje szeretethiányos …csak. Csak az… Vagy egy-két pofont kíván! És miért nem tanítanak tengerészetet és hajóépítést is abban az iskolában? De a „házisörfőzés menete” tárgyat is igazán bevezethetnék náluk.)

Hupp! A csomagjaim és a kényelem, de nyugtalanító ez a fejfájás, talán sebláz vagy mi? Egy közelben ülő srácot megkértem, némi feltűnő fészkelődés után, hogy nézzen a cuccaimra, mehetnékem van, ezt nem lehet nem észrevenni, talán örült is a srác a néhány perc „csöndnek”, és kényszeredetten indultam a hajóbolt felé. Azonnali orvosság kell. A csoki nem hatott. (Jaj, basszus pedig milyen drága volt!) Három és fél euró, egy tizennyolc centes, száraz-fehér borért?! De utána már csak az ára fájt, a fejem nem. És kellemes kómában tartott… olyan lázszerű, megtisztító, jó kómában. Vagy csak tartott volna, és hogy én miért nem egy stockholmi járatra szálltam fel, véletlenül? Úgy elúszott fél perc alatt az a három és fél óra.

„Egyetlen” gondolatom közben: nem néztem vissza, avagy, kihagytam eme romantikus eszményképet, a Helsinki látványában való elmerengést a lemenő nap fényében. Kettő: Búcsúzik a Halál! Nem én! Nem kell! Ki búcsúzik? Úgyis visszajövök. Három: Ez a város ver. Vajon miért ejtett rajtam „sebeket” pont az első és az utolsó napon? Hát jó, nem bánom, jó kis kerettörténet lett legalább így, tetszik! Isten úgy látszik, mégis regényt akar csinálni… belőlem. (mosoly) Négy: És elviselhetetlen módon megint szerelmes vagyok! Hogy feláldozom magam a szerelemért, (meg ilyenek), és egyáltalán fogalmam sincs, hogy miért és mire volt való ez az áldozat, de szeretem! És értelmetlen megaláztatásnak tűnhet. Öt: Vagy: értelmetlen ellenszegülés a világgal. Széttörni és újra szeretni.

Borítóterv

Részletek

 Második részlet:

És folyton sírok… Most azt a kis szőkét siratom, akit tegnap felszedtem a McDonald’s-ban. (Szőkét? Igen, igen és fiú létére még a haja is rövid volt.) Fél egy, a helyszínt már mondtam, és csak ültem, ültem előtte, míg ő öntudatlan állapotban nyomta magába a hamburgert, néha jobbra-balra kidőlve, majd a sültkrumplit, rengeteg kecsappal, ami úgy folyott a földre, mint a vér. És én csak néztem, néztem, semmit sem vettem/ettem, csak ültem vele szembe. Előtte egy karton cigi, félig felbontva, és én csak rezzenéstelenül figyeltem, ahogy a holtkoszos kezével, öntudatlanul és állatiasan zabál. Védőangyalkásat játszottam! A védőangyalka, ki kedvesen figyeli „delikvensét” és próbál pozitív energiákat sugározni, „jó útra téríteni” egy kis tizennyolc éves eltévelyedett, alkoholista lelket. Az angyalka valami miatt nagyon „önzetlen”, mert még sosem volt olyan fiúval dolga, aki ennyire tetszett volna neki. Hihetetlenül olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. És működni kezdett benne a „megmentő-effektus”. (Megmentő-effektus: Mikor egy nő belátja, hogy a férfi egyedül nem tud úrrá lenni az „alkohol és dohány”, és egyéb káros szenvedélyein, ezért szüksége van még rá is!) Együtt mentek haza, de otthon a kis angyalarcú-alkoholistánk túl hamar elaludt… az „angyalka” bánatára. Másnap meg az „angyalka” lépett le… szokásához híven.

Harmadik részlet:

Amikor elmenekültem a „finn szatírtól”, mert az belenyúlt a bugyimba, miután kávét rendelt nekem, az idegbeteg, kínai bárosnő meg rikácsolni kezdett, majd két biztonsági-őr odajött hozzám, a „Következő szoba” című bárban, hogy menjek velük ki, (szobára!), és persze finnül magyarázták mindezt, fogalmam se volt, hogy mit mondanak, de agresszíven beszéltek, és nagy erővel húzogatni kezdték a ruhámat, nyilván a nő volt aki beárult, szörnyen irigy nőszemély, ki van írva az arcára, hogy boldogtalan, Kuntsi meg persze csak „békésen” ücsörgött, és eszébe sem jutott, hogy segítsen nekem, esetleg beszéljen az őrökkel, hogy mi a „szart” akarnak, akkor azt hittem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, valójában Kuntsit is csak a megfigyelésemre találták ki, és hetek óta figyelnek, amióta azt mondta nekem az a bizonyos nyomozónő, hogy én mindig hazudok, bizonyára mindjárt itt lesznek a rendőrök, és végre a „finn szatír” személyével bizonyítani tudják, hogy súlyosan veszélyes szexturista vagyok, ráadásul két tanú is van erre, a bárosnő, meg egy furcsa, szótlan, turbános alak, aki amúgy elég értelmesnek látszik, de a szemében van valami borzongató, és ezzel szemével, „barátilag” jelezte nekem, mielőtt bejöttek az őrök, hogy „mindent lát és tud”, és úgy elrohantam onnan, hogy hátra se mertem nézni, a félelem egész testemben zakatolt, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni, tényleg semmi rosszat, csak éppen hihetetlenül unatkozom ebben a memória- és agymentes társadalomban, akinek mindig a „normálist” kell megjátszanom, pedig itt majdnem mindenki őrült. Szaladtam, egy villamos után is, és felszállás után eszembe jutott, hogy talán még a telefonomat is tudják, és azáltal figyelik, merre megyek, járok, de utoljára még felhívtam Kuntsit, hogy mi történt, mit akarnak az őrök tőlem, de ő nem volt képes válaszolni értelmesen, szokása szerint értetlenkedett, igaz zokogtam, és csak azt a kérdést ismételgette nyugodt hangnemben, hogy „én” hol vagyok? Hát ez igazi összeesküvés! És kipakoltam a táskámból a legfontosabb dolgokat, át egy másik kisebb táskába, majd egy sziklára felmászva, eldugtam minden egyebet a sötétben, valami bokor alá, mögé. Mellé, a telefonommal együtt, és csak próbáltam megjegyezni, hogy hol is maradt. Remélhetőleg megtalálom, ha kell, és csak az kell… ami nem… eltűnik… mert ami eltűnik, annak el is kell tűnnie… nekem is el kell tűnnöm?! El kell tűnnöm… A villamos a központba vitt, húzott, és hangosabb volt a zaj, ahogy egyre lüktetőbb bennem a sírás. Az város ünnepelt, még mindig, és elöntött a forróság, hogy mindezt szeretni tudtam.

– Miért sírsz ezen a napon amikor minden finn boldog? Csak nem, nem örülsz a finnek győzelmének? – Az egyelten lány voltam, aki sírt azon az éjszakán. Tudtam, hogy valaminek vége van, hogy mától megszűnik számomra Helsinki, Helsinkinek lenni, hogy mától vakon járok a városba, film ez csak, nem a valóság, a beöltözött kék-fehér, ujjongó statiszták előtt egy lány ül, egyedül villamoson és zokog. (Minő olcsó, hollywoodi látványtrükk…)

– Én szeretem! Szeretem ezt a fesztivált!- nyögtem ki végül, fuldokló ordítással. - Csak…

– Csak? Akkor nem szabad sírni!

Még jobban zokogtam. A negyvenes úriember kegyetlen volt, mint mindenki más.

– Jó, értem, értem, szerelem? Vagy valami más. – És átölelt.

Negyedik részlet:

Vissza a Paradicsomba! Azt tudom, hogy körülbelül fél hatkor Varsó egyik külső központjában tartózkodtam egy patakparton. Nagyon boldogtalan voltam. Csak odáig ment a villamos, újból csak „vágy-villamos” volt, mert hát miért nem ment tovább legalább a Moszkváig, vagy hogy időszerű legyek, a Széll Kálmán térig. (Néztem is egy nagyot, hogy távollétem alatt, hogy átnevezték a huncutok, eltűnt egy egész Moszkva a városból!) Hazamenni, elindulni már elindulhattam volna síneken, volt rá száz euróm, de összesen csak százhatvan. Úgy pénzt kiadni a kezemből, hogy ráadásul még ott van a finn rendőrség kilencvenhat eurós bírsága is, amit ebből a pénzből kéne állnom, és kiszolgáltatott legyek miatta, mert ugye ez az össz-összpénzem, és nem leszek megalkuvó, hogy másoktól kérjek kölcsön! Szóval úgy gondoltam még egy kicsit gondolkozom a pontos költségvetésen, és addig is irányítottan elindulok szigorúan dél felé, hátha kisebb lesz a távolság Varsó és Budapest között, vagy véletlenül sikerül teleportálni az útközben. Hülye vagyok! Megsúgom, megint az angyalokra várok. Isten léte már így is-úgyis nyilvánvaló a számomra, és Ő ugye nem hagyhat el. Vagyis elhagyhat látszólag, pillanatokra, de megoldom azt is, néha némi kis patakparti letargiával is egybekötve, de én igazi politikus vagyok és pénzügyminiszter! Pénzt ugyan nem tudok termelni, de zsebrerakni és elosztani, azt igen. Költő vagyok!

És most lopjuk el Adytól megint azt a néhány sort: Az álmom: az Isten Batyum: a legsúlyosabb nincsen, Utam: a Nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni menni, Az álmom: az Isten. A távolsági busszal elmenni a legdélibb pontra. Falu, templom, mező és mézédes illatot árasztó, virágzó akácok. Vasárnapi esti hatórai mise. Idegen családi szeretet. Erősen dereng, hogy láttam én ezt már valahol. Otthon. Becsapottan jól érzem magam, és nem érzem a külföld-szagot, itt tagadhatatlanul magyar nyár hangulat van, csak egy elfejthetetlen utolsó ezer kilométer gondolata tart még rabságban.

Eltévedtem, elvesztem. A természet zöld és anyáskodó, most kezd élni igazán. Ilyenkor már nagyon vártam otthon az iskola végét, és mint gyermekkoromban, most is csak akácvirágokkal táplálkozom. Olyan közel vannak a növények, mintha beszélnének nekem, velem jönnek a menetbe, és szivárványszínek szikráznak.

– Ne aggódj! Ne aggódj!” – súgják a fák a lépteimnek. Úton-útfélen Szűzanya szobrok, és mindenvirág ízű levegő. Imádkoznunk kell. Immár nem vagyok egy lényeg. A lelkek összessége felnyitotta többlelkű tudatomat, és kértem Máriát, hogy segítsen hazamenni. El kellett vetnem ezt az agyszüleményt. A természet energiái feledtették is velem, úgy egyben voltam velük, mégis gyorsan pörögtek a gondolataim, akár csak a lépteim. Katonás tempót diktáltak. Valami furcsa háború közeledett észak felől, és a légnyomása izzasztóan hatott rám, baljósan menedékkeresésre szólítva fel. Gyönyörű volt a lemenő nap sikító fénye. Azt hittem hamarabb megérkezik az eső, de ehelyett csak én lettem egyre nedvesebb, és vizenyőssé vált a föld is. Két óra gyaloglás után is csak elszórt kertes házakat találtam, nem volt több falu, csak egy távolsági busz megállói adtak valamiféle támpontot nekem, aminek a végállomása valamiféle nagyobb helységet sejtetett. Figyeltem az autós táblákon is ezt a falunevet, de a kilométerszámok nem pörögtek olyan gyorsan, sőt mintha még nőttek is volna időközben. Lassan az út iránya sem volt teljesen világos előttem, akár csak az ég.

Az eső hirtelen jött, pedig már készültem rá egy ideje, és fedezékbe kellett vonulnom a bombázás elől, miközben egy földúton haladtam, amit egyik oldaltól egy erdősáv, a másikról, meg egy térdig érő gazzal benőtt rét határolt. A gázt már csak éreztem, mint láttam, és a legközelebbi emberi építmény focipálya elhagyatott szertár-házikója volt. Az ajtaja nyitva, rétegelt lemezek és sörös üvegek szétdobálva a kissé sáros, vagy talán földes padlón. Csak a telefonom lámpájával tudtam némi világot teremteni. Beköltöztem. Az egyik lemez tűnt csak némileg tiszta felületnek, és próbáltam magamnak ágyikót csinálni belőle, kipakoltam minden ruhámat, hogy puha és meleg legyen. Hogy még otthonosabb legyen a hangulat! Elővettem a laptopomat is, és míg az internet hosszasan töltötte be a Google-térképet, hogy kiderítsem végre, merre is kavarodtam, még meg is vacsoráztam közben, elővéve egyetlen kajámat, a két almát! Rózsaszínű volt az ég alja az ablakomból kinézve, majd elhelyezkedtem hosszas fészkelődések után ágyikómban. Kómásan aludtam a félelmetes zivatar kopogása mellett. Egy óra, és hirtelen fájdalomra riadtam, a félelmetes esőből félelmetes gondolatok, és démonok váltak ki. Halált érzek. Meg fogok halni! Olyan közel voltam hozzá, mint soha azelőtt. Lázas vagyok? Az idő, mint egy üres kis bádogdoboz kong, és nem mozdul. Fáj a fejem. Hányingerem van, és csak fél tizenkettőt mutat az óra. Bárcsak nappal ébredtem volna fel és fényben! Ha most nem mozdulok meg, itt pusztulok el. A dolog pedig nem nagyon megy, de fel kell ülnöm, mert ez a szoba olyan, mint a sír. Összeszedem magam, hogy ne hagyjam itt a testemet, a belőlem kihulló darabokat, a szőke kislány elvesztette a bal kezét, vagy az talán sosem volt neki. Összeszedem magam, nem hagyok itt semmit, a halott sejteket magamban cipelem tovább, ne legyen emléke a kriptának rólam! Csak addig haldoklom, míg ki nem lépek belőle. Néhány perc múlva elfelejtem az érzést. A szobában még hidegrázások közepette, vértelen kezemmel pakoltam össze a táskámat, közben görcsösen szorítva az egyetlen fényt adó telefonocskámat. Átestem megint valamin. Néhány perc. Kibotorkáltam a gazból. Néhány perc és úgy látszik, megtaláltam a keresett települést is. Itt fény van! Közvilágítás. És boldoggá tett, hogy embereket láthatok, egy helyen még egy bácsi is füttyentgetett utánam, amin nevettem, és nem voltam már fáradt, nem is féltem, reménykedtem, hogy néhány óra múlva még az ég is fényes lesz. Milyen jó, hogy félórája még meg akartam halni, ennek emléke felszabadított, és senki sem állíthatott meg, ha nem akartam. Nem veszek el, és el sem tévedek.